Egy negyvenes évei elején lévő női azért keresett fel, mert a munkahelyén rosszul érezte magát. De nem tervezte, hogy munkahelyet vált, mert szerinte manapság jobb a biztos rossz, mint a bizonytalanság.

A kollégái folyamatosan megjegyzéseket tettek rá, és bár jól végezte a munkáját, napról napra azt vette észre saját magán, hogy a lendülete is elveszett, és amikor a munkahelyére gondol, már csak rossz érzései vannak.

Két mintát sikerült feltárni, az első a megfelelés volt, a második minta pedig a hibáztatás, szégyen.

A megfelelés azért fontos téma, mert a hétköznapi életünkben folyamatosan találkozunk ilyen helyzetekkel. Ezek a helyzetek önmagukban még kezelhetőnek tűnnek, de egy idő után elkezdenek gyűlni. Mivel legtöbben azt hisszük, hogy az önértékelésünk a körülöttünk lévőktől ered, ki vagyunk szolgáltatva mások kényének- kedvének.

A megfelelés témakör azért becsapós, mert azt hisszük, hogy ha minél jobban igyekszünk, hogy megfeleljünk, annál jobban sikerül majd. A gyakorlatban amikor valaki a „kezét-lábát töri”, valahogy mindig ügyetlenül alakulnak a dolgok és inkább az ellenkezője sikerül.

Mit lehet tenni ellene?

Ezt a mintát azzal lehet feloldani, hogy megvizsgáljuk, hogy tényleg hiányosak, vagy „nem elég jók” vagyunk-e? Akiknek keményen meg kell dolgozni a megfelelőségért? Milyen rendszereknek, milyen mintáknak akarunk megfelelni? A legtöbbször elég kritikusan megvizsgálni, hogy tényleg elégtelenek vagyunk-e.

Ha valaki elég mélyre magába figyel (erre megvannak a módszerek), felfedezheti, hogy minden önértékelési probléma, önkétely, hibáztatás, szégyenérzet csak egy tanult minta, érzés, ami egyszerűen elfedi a valóságot, miszerint tökéletesek és megfelelők vagyunk. Minden más csak hazugság. Ez a hazugság pedig terjed.

Az ülés végén az ügyfél teljesen felszabadultnak és nyugodt lett, és elnevette magát, hogy: „hogyan nem vettem eddig észre, hogy nincs is velem baj?” Később visszajelzett, hogy azóta, hogy tisztábban látja a munkahelyi történéseket.

Azt, hogy igazából a nehéz helyzetek nem is róla szólnak, hanem csak mások kivetített mintái, képes megmaradni saját magának, és nem akar kényszeresen megfelelni – miközben rendben teszi a dolgát.

Érdekességképpen még elmesélte, hogy amióta nem a megfelelés kényszere mozgatja, a munkahelyi légkör is megváltozott. Mégpedig mások elkezdtek felnézni rá és tisztelik is.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy az a helyes, hogy ha valaki nem hajlandó megfelelni. Hanem, hogy a kényszeres megfelelni vágyás legtöbbször éppen az ellenkezőjét éri el. A célszerű az, ha valaki az arany középutat választja, és ennek megfelelően cselekszik, lazán, görcsölés nélkül.